Boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, de fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni. Beülünk egy vadonatúj, csillogó, extrákkal felszerelt, hibátlanul működő gépezetbe, egy ideig élvezzük, hogy megy magától minden, mint a karikacsapás, nekünk csak a csodás, idilli kilátásban kell gyönyörködnünk, és egymás kezét szorongatnunk nagy boldogságunkban. De telnek az évek, és az a gépezet már nem működik olyan olajozottan, itt-ott karbantartásra, javításra szorulna, és kívül is már ütött-kopott, de legyintünk, elmegy az még.
A nagy szerelmi semmittevésben egyszer csak elkezdődik az „egymás mellett elvagyunk” állapot stagnálása, már nem haladunk, már nem vagyunk úton. A jó kapcsolat megújul, fejlődik, miközben mindketten fejlődünk, változunk benne. Egy hanyatló kapcsolatban eluralkodik a betokosodott unalom, a napi rutin, kevés az új, pezsdítő, meghatározó, élmény. Már nem örülünk egymás sikereinek, már külön utakon járunk, más-más célt hajhászunk, és hirtelen más lett az értékrendünk. Már lazább elveket vallunk a hűségről, vagy a férfi-női szerepekről. Sokan eleresztjük magunkat, mindenféle értelemben, és egyre kevésbé leszünk az a valaha vágyott, titokzatos és megszerzendő valaki a társunk szemében, akik korábban voltunk. Már nem fordítunk elég energiát a kapcsolatra, és csodálkozunk, hogy a másik sem teszi. Holtomiglan, holtodiglan punnyadunk, és e pillanattól kezdve elegendő a passzív részvétel, és a kezdeti égszakadás-földindulás, vagyis „szerelmi eufóriatenger” méltatlanul langyos állóvízzé párolog. Tovább →