Hónap: május 2017

Mint a jin és a jang

Biológiailag is merőben más a két nem, ehhez kétség sem fér. Nemcsak a szemet szúró testi adottságokban különbözünk, hanem az agyunk is máshogy működik, ugyanis a nőknél a jobb, míg a férfiaknál a bal agyfélteke a domináns. Ezért míg a férfi racionálisan gondolkozik, keveset beszélt az érzelmeiről, és a családban a védelmező, óvó szerep az övé, addig a nő csacsog, érzelemgazdag, és ő a családi melegség, a nyugalom és biztonságérzet fenntartója. Ezt bizonyítja az alábbi, sokat hallott párbeszéd is:

Nő: Legalább kedveskedhetnél egy kicsit, átölelhetnél, vagy mondhatnád, hogy szeretsz!

Férfi: De hát az egész fizetésem hazaadom nektek, hogyan bizonyítsam jobban, hogy szeretlek? Tovább →

Vajon jót tesz-e gyermekeinknek a ma oly divatos szabadelvű gyermeknevelés? Miért nem mernek a mai szülők szigorúak lenni? 5 hiba, amit a mai modern szülők elkövetnek. 

Az ismert amerikai hírportál, a Huffington Post nemrégiben egy meglehetősen érdekes írást közölt arról, hogy miért nem érnek célt a modernkori szülői gyermeknevelési elképzelések. A gyermeknevelés buktatóiról szóló cikket az internet közönsége különösen nagy érdeklődéssel fogadta – nem véletlenül, hiszen a cikk valóban elgondolkodtató megállapításokat tartalmaz.

Az külföldi tükör valóban reális képet fest elénk, vagy túlzásról van szó? Vajon érvényesek ezek a megállapítások ránk, kisgyereküket nevelő magyar szülőkre is? Válságban lenne a modern gyermeknevelés? Tovább →

Beszélgetés dr. Máté Gábor kanadai orvosprofesszorral

A magyar származású, Kanadában élő professzor, dr. Gabor Maté szerint csaknem minden betegségünk érzelmi eredetű.

Psziché: Kisgyerek volt, amikor elhagyni kényszerültek az országot. Milyen kapcsolat fűzi szülőföldjéhez?
Máté Gábor: Majdnem tizenhárom éves voltam, amikor az ötvenhatos forradalom leverése után szüleimmel és kisöcsémmel elmentünk az országból. A hazáját elhagyhatja ugyan az ember, de a magyar életérzést sohasem lehet elfelejteni: történelme, irodalma, zenéje és „zamata” bennem él. És persze, mint sok más kortársam, én sem tudom a mai napig elfogadni, hogy az aranycsapat elvesztette az 54-es világbajnokságot! Csak kétszer jártam Magyarországon gyermekkorom óta, de remélem, hogy könyveim magyar kiadása kapcsán a közel jövőben újra hazajutok – nagyon várom. Tovább →

A verbális bántalmazás sokkal nagyobb hatással van életünkre, mint amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Gyakran nyugtatjuk magunkat egy-egy vita alkalmával azzal, hogy „ezek csak szavak”. De ez valóban igaz? A tudomány kategorikusan elutasítja a fenti állítást, különösen, ha a gyerekekről van szó. Miért?

Evolúciósan arra vagyunk beállítódva, hogy a potenciális veszélyt, illetve a negatív tényezőket minél előbb észrevegyük. Ezeket az emlékeket agyunknak abban a részében tároljuk, ahonnan bármikor könnyedén előhívhatjuk. Őseinknél ez a túlélést szolgálta, ám ebből a szempontból napjainkra sem változott agyunk felépítése. Mindez nemcsak a fizikai tényezők esetén, hanem a szavak szintjén is működik. Tovább →

Az anyához való viszonyulásuk alapján a gyerekeket 2 típusba sorolják.

Az évek során tudósok által továbbfinomított kötődéselmélet atyja John Bowlby, angol pszichiáter, aki a kötődés fontosságára és annak hiányára hívta fel a figyelmet a ‘ 60-as évek végén. Elmélete szerint az anya és gyermeke között kialakuló kötődés alapvető és önálló késztetés (vagyis nem a táplálkozással kapcsolatos, mint azt korábban gondolták), mely elősorban az utód túlélését szolgálja. Tovább →

Nem vagyunk kevesen, de élünk, érzünk, sőt megvívjuk napi harcainkat mégpedig házasságban ám társtalanul egy sajátos magányban. EZ a társtalan házasság és a társ nélküli házasok “klubja”. Isten hozott (vagy a Google kereső) Ha te is ide tartozol – hozzám hasonlóan férjként, de akár feleségként is – felismered majd mindazt amiről írni fogok.

A virtuális klub tagjai mind házasok, többnyire sok éve házastársi kapcsolatban élnek, boldogtalanok, magányosak, kevés örömöt kapnak az élettől, mégis kitartanak, remélnek és tűrnek. A legtöbben a válást fontolgatják közülük, ám ettől valami visszatartja őket: néhol a megszokás, másutt a közös múlt vagy a gyerekek, többeknél szimplán a pénz, a közös ház (mely eladhatatlan) és nagyon sokaknál a reménykedés (abban, hogy egyszer csak jobbra fordul még a házasságuk).  Tovább →

Boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, de fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni. Beülünk egy vadonatúj, csillogó, extrákkal felszerelt, hibátlanul működő gépezetbe, egy ideig élvezzük, hogy megy magától minden, mint a karikacsapás, nekünk csak a csodás, idilli kilátásban kell gyönyörködnünk, és egymás kezét szorongatnunk nagy boldogságunkban. De telnek az évek, és az a gépezet már nem működik olyan olajozottan, itt-ott karbantartásra, javításra szorulna, és kívül is már ütött-kopott, de legyintünk, elmegy az még.

A nagy szerelmi semmittevésben egyszer csak elkezdődik az „egymás mellett elvagyunk” állapot stagnálása, már nem haladunk, már nem vagyunk úton. A jó kapcsolat megújul, fejlődik, miközben mindketten fejlődünk, változunk benne. Egy hanyatló kapcsolatban eluralkodik a betokosodott unalom, a napi rutin, kevés az új, pezsdítő, meghatározó, élmény. Már nem örülünk egymás sikereinek, már külön utakon járunk, más-más célt hajhászunk, és hirtelen más lett az értékrendünk. Már lazább elveket vallunk a hűségről, vagy a férfi-női szerepekről. Sokan eleresztjük magunkat, mindenféle értelemben, és egyre kevésbé leszünk az a valaha vágyott, titokzatos és megszerzendő valaki a társunk szemében, akik korábban voltunk. Már nem fordítunk elég energiát a kapcsolatra, és csodálkozunk, hogy a másik sem teszi. Holtomiglan, holtodiglan punnyadunk, és e pillanattól kezdve elegendő a passzív részvétel, és a kezdeti égszakadás-földindulás, vagyis „szerelmi eufóriatenger” méltatlanul langyos állóvízzé párolog. Tovább →

Nem a kommunikáció hiánya. Nem a pénz, és nem a szex. A csendes, lábujjhegyen lopakodó kapcsolatgyilkost úgy hívják: elvárások. Folytonos boldogtalanságot, kényelmetlen hiányérzetet, és tartós frusztrációt hív életre. A boldogtalan, örök, hisztiző, toporzékoló gyerekkorra ítélt szerelmek soha nem képesek felnőni, szárba szökkenni, nem képesek életerős, daliás, büszke érzéssé válni, mert mohón és kétségbeesetten, mindig hiányolni fogjuk benne az elvárt dolgokat.

A fejekben megszületnek a „neked ilyennek, vagy olyannak kellene lenni” kezdetű elvárt érzések és tettek, először csak apró szurka piszkát döfködünk a másik ember szívébe, és próbáljuk elütni humorral. Aztán már a hétköznapok is így telnek, nincs megnyugvás, nincs egymásban feloldódás, nem lehetsz önmagad. Az elvárások kinyírják a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. Elfedik a varázslatot, nem szemlélnek csodálattal, nem gyönyörködnek tökéletlenségünkben, senki nem örül bukdácsoló létezésünknek, és senki nem szeret minket önmagunkért. Tovább →