Hogyan legyek sikeres?

A siker – mind a karrierben, mind pedig a magánéletben – alapvetően saját magunkon múlik, amely az életünkben hozott döntéseink és a csalódásokhoz való hozzáállásunkból tevődik össze. Régi közhely, hogy az optimista emberek sikeresebbek pesszimista társaiknál, mivel bíznak magukban és az akadályokhoz is rugalmasan tudnak alkalmazkodni. Ez ma már tudományosan is igazolt. Azt viszont kevesen tudják, hogy önmagunkba vetett hitünk, önbizalmunk már gyermekkorban elkezd formálódni elsősorban a szülők, majd a környezetből érkező impulzusok hatására (lsd. http://parbajok.hu/2016/11/07/alacsony-vagy-magas-onertekelesem-van/). Mindezek összességéből alakul ki, hogy felnőttként alacsony vagy magas önértékeléssel rendelkezünk-e, amely szorosan összefügg azzal, hogy életünket mennyire tudjuk sikeresen menedzselni.

Számos vizsgálatot folytattak arra vonatkozóan, hogy milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár a magas, illetve alacsony önértékelés. A globális önértékelés erősen kapcsolódik az általános jóllét érzéséhez, mivel a magas önértékeléshez általában kiegyensúlyozottság, élettel való elégedettség, jó hangulat és optimizmus társul (Rosenberg, et al., 1995), ezért is gondolják sokan úgy, hogy a magas önértékelés a mentális egészség egyik fő eleme (Kökönyei, 2007).

Az alacsony önértékelés mellé gyakran társul szorongás, depresszió, ingerlékenység, negatív érzelmi állapot és pesszimizmus (Rosenberg, et al., 1995), továbbá Smolak és munkatársainak (1998) átfogó vizsgálata kimutatta, hogy az alacsony önértékelés és az ezzel összefüggő testtel való elégedetlenség az evészavarok kialakulásának egyik fő komponense (Smolak, et al. 1998). Az alacsony önértékelést azonban elsősorban a depresszióval kapcsolják össze, mivel a két jelenség korrelációja igen magas (Kökönyei, 2007). Brown és Harris szerint (1978) az alacsony önértékelés mintegy megalapozza a depresszió későbbi kialakulását, lehetővé teszi, hogy a bekövetkező negatív életesemények könnyedén reménytelenséghez és a depresszió megjelenéséhez vezessenek, mivel a kudarc és mások elutasítása nagyobb jelentőséggel bír ezen emberek számára (Brown, Harris, 1978). A modern pszichológia egyik legismertebb alakja, Carl Rogers egyenesen meg volt győződve róla, hogy az alacsony önértékelés a depresszió tüneteggyüttesének része, nem pedig előfutára, mivel ilyenkor az egyén nem tud megfelelni saját ideális énjének és ennek következtében lép fel depresszió (Rogers, 2003). Ezt klinikai kísérletekkel is alátámasztották, valamint ugyanezen vizsgálat során azt is kimutatták, hogy a depresszió és a reménytelenség mellett az alacsony önértékelés is hozzájárul az öngyilkossági gondolatok és késztetések megjelentéséhez (Overholser, et al., 1995). Sőt, Johnson szerint az olyan pszichés és szociális problémák, mint a különféle szenvedélybetegségek, iskolai gondok, erőszakos viselkedés mögött valamilyen mértékig mindig az alacsony önértékelés áll és ezen problémák nem is járulnak hozzá ennek megváltozásához (Johnson, 2008). Az egészséges önbecsüléssel és magas önértékeléssel rendelkező személyek sokkal védettebbek ezen problémákkal szemben, mivel belső bástyájuk megvédi őket a reménytelenség és tehetetlenség érzésétől (Seligman, et al., 1979).

Belső feszültséghez, konfliktushoz vezet, ha az én értékessége folyamatos kérdéssé válik és ez állandóan jelen van az egyén tudatában. Ettől kezdve az egyén viselkedését az a rendkívül erős vágy határozza meg, hogy mások és ezáltal saját magunk elfogadását is elnyerjük, illetve görcsösen védekezik annak elvesztésével szemben. Mindez sérülékenységhez vezet és a későbbiek során énképét és önbecsülését mások éppen aktuális ítélete fogja meghatározni (Kernis, et al., 1991). Mélyebbre ásva, ez a probléma valamilyen szükségleti depriváció eredménye (Ryan,  Brown, 2003).

Hasonló megállapításra jutott Deci és Ryan (1995), akik öndeterminációs elméletük keretében kifejtik, hogy a kontingens (feltételekhez kötött) önértékelésű személyek túlságosan sokat foglalkoznak saját értékességük kérdésével és ezt bizonyos célok eléréséhez kötik, amelyről úgy gondolják, hogy mások és ezáltal saját maguk számára is értékesek. Ezzel szemben a non-kontingens önértékelésű személyek nem foglalkoznak az értékesség kérdésével, mert alapvetően értékesnek tartják önmagukat. Ez a felfogás pedig könnyebben lehetővé teszi a magas önértékelést és ezáltal a negatív eseményekkel szembeni védekezést (Deci, Ryan, 1995).

Önvédő mechanizmusaik terén is jelentős különbség fedezhető fel a magas és alacsony önértékelésű egyének közt. Vohs és Heatherton (2004) szociális összehasonlítás kísérletük során éppen ezen védekező mechanizmusokat vizsgálták. Megfigyelték, hogy külső fenyegetés hiányában a két csoport között nem mutatkozott különbség, de amint valamilyen én-fenyegetettség jelent meg, a magas önértékelésű egyének lefelé („Rosszul teljesítettem, de mások még rosszabbak voltak.”), míg az alacsony önértékelésűek felfelé (Rosszul teljesítettem, mert a többiek sokkal jobbak voltak nálam.”) hasonlítottak. A megfigyelők, akik maguk is részt vettek a kísérletben, a magas önértékelésűeket kevésbé kedvelték meg a lefelé hasonlítás miatt, míg az alacsony önértékelésűeket jobban megkedvelték, kedvezőbb vélemény alkottak róluk, amit a felfelé hasonlítással hoztak összefüggésbe. A csoportban maradás szempontjából azonban mindkét stratégia sikeres (Vohs, Heatherton, 2004). A magas önértékelésű személyek kompetenciáik révén, illetve a magukba vetett bizalom (önbizalom) és magabiztosságuk révén értékes tagjaik a csoportnak, amit megküzdési stratégiájuk a lefelé hasonlítás is tükröz. Azonban akik valamely területen nem érzik magukat kompetensnek és önértékelésük alacsony, kénytelenek a lehetséges visszautasítás jeleinek folyamatos figyelemmel kísérésére és a „támadások” azonnali reagálására. A felfelé hasonlítással az alacsony önértékeléssel rendelkező egyének elfogadják a csoport normáit, ezáltal biztosítva maguknak a csoportban maradást (Heatherton, Wyland, 2003).

A magas önértékeléssel rendelkező személyek a bekövetkezett eseményeket gyakran magyarázzák maguk előnyére és a pozitív következményeket önön kompetenciájuknak tulajdonítva, míg az alacsony önértékelésű egyéneknél nem jelenik meg ehhez hasonló ítélet (Johnson, 2008). Ez azzal magyarázható, hogy akiknek alacsony az önértékelésük, azoknak énképük is bizonytalan (Campbell, Lavalle, 1993). Érdekes azonban azt is megjegyezni, hogy Epstein és Morling (1995) feltételezése szerint a magas explicit (tudatos) önértékelés bizonyos esetekben védekező mechanizmusként is működhet, amelyhez alacsony implicit (tudattalan) önértékelés társul. Ilyenkor fenyegetettség hatására védekezően reagálnak és önértékelésük instabillá, törékennyé válik (Kernis, 2003).

Az alacsony önértékelés befolyásolja az ember érzettudatát és önbizalmát, hiszen a folyamatos önmegfigyelésen és önellenőrzésen alapuló önértékelés lehetővé teszi az egészséges, személyiségre jellemző önismeret és önbizalom kialakulását, az önirányítás képességének fejlődését és amennyiben ez torzul, úgy az alacsony önértékelés negatív hatást vált ki az érzelmi állapotra vonatkozóan is (Oatley, Jenkins, 2001).

Mind a kutatási eredmények, mind az élettapasztalatok azt mutatják tehát, hogy stabil önbecsüléssel és magas önértékeléssel nagyobb esélyünk nyílik a kiegyensúlyozott, boldog és harmonikus élet megteremtése felé, míg instabil önbecsüléssel és alacsony önértékeléssel nem csupán megnehezíthetjük saját életünket, hanem komoly pszichés problémák kialakulásával is számolhatunk. Természetesen a magas önértékeléssel bíró egyének sem sebezhetetlenek, de a negatív életesemények utáni felépülés könnyebb egy biztos alappal rendelkező ember számára (Johnson, 2008).

Pakai-Szűcs Réka pszichológus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.