Miért fontos az önértékelés?

Kapcsolódó kép

Az ember öntudatra ébredése óta elmélkedik saját magáról, belső világáról. Ismert ókori filozófusaink is máig maradandó elméleteket és gondolatokat hagytak ránk az emberről és a lélekről szóló teóriáikban. Már akkor tudni vélték, hogy minden siker kulcsa az önismeret, ahogy az a Delphoi jósda falán is olvasható: „Ismerd meg Önmagad!”, azaz amilyen magad vagy, olyan a sorsod is.

 A középkor beköszöntével azonban az ilyen jellegű elmélkedések a kereszténység térhódításával háttérbe szorultak Európa területén. Végül az 1800-as évek vége felé került az Ego ismételten középpontba, amikor a pszichológia is, mint önálló tudomány, létjogosultságot szerzett (Johnson, 2008).

Az önbecsülés, önértékelés fogalmakat gyakran az önbizalom és magabiztosság szinonimájaként használjuk, pedig az önbecsülés saját magunk pozitív elfogadását és önmagunk iránti tiszteletet foglalja magába (Johnson, 2008). Az önértékelés mutatja meg, hogy milyen minőségű az önmagunkhoz fűződő érzelmi viszonyulásunk, hogyan értékeljük önmagunkat és énképünket, valamint mennyire tartjuk magunkat értékesnek (Rosenberg, 1965). Mindez evolúciós szempontból azon oknál fogva jöhetett létre, hogy az egyén csoporthoz való tartozását és egyben biztonságát biztosítsa (Leary, et al. 1995).

Leary és munkatársainak elmélete szerint az önértékelés egy olyan pszichológiai rendszer eleme, amely azt figyeli, hogy mások mennyire fogadnak el minket, ezáltal egyfajta szociális-kapcsolati jelzőrendszer, amely a visszautasítástól és a kirekesztettségtől való védelmet adja.
A szociométer-elmélet azt mondja, hogy az ember csoporthoz való tartozása alapvető szükséglet, mivel az egyén összetartozása a csoporttal megnövelte a túlélési esélyeit. Mindezek tekintetében az önértékelés motiváló tényező, hiszen a kapcsolati minőségre és ezáltal az esetleges szociális fenyegetettségre hívja fel a figyelmet (Baumeister, Leary, 1995).

Egy másik feltevés szerint az önértékelés alapvető funkciója a szorongással szembeni védelem, amely szorongás abból ered, hogy tisztában vagyunk saját halálunk elkerülhetetlenségével (Greenberg, et al., 1986). Amennyiben önértékelésünk magas és biztos alapokon áll, akkor a halállal kapcsolatos szorongásunk csökken, míg ha önértékelésünk alacsony vagy meginog, akkor a szorongásérzet csökkentéséhez védekező mechanizmusok beindítására van szükség. Ezáltal motiváltak vagyunk arra, hogy önbecsülésünket és önértékelésünket fenntartsuk (Goldenberg, et al., 2000).

Heatherton és Wyland (2003) szerint szociális fenyegetettség esetén az önértékelés nem csak jelez, hanem motiválja is a viselkedést, amelyre különböző megküzdési stratégiákat vonultatunk fel aszerint, hogy alacsony vagy magas önértékeléssel bírunk. Amennyiben önértékelésünk alacsony és valamilyen negatív külső hatás ér minket, úgy aszerint módosítjuk viselkedésünket, hogy magatartásunk megfeleljen a külső kívánalmaknak, amely szimpátia kialakulásához vezet. Ezzel szemben egy magas önértékeléssel rendelkező személy a negatív behatás forrásának támadásával vagy lefelé hasonlítással („Rossz jegyet kaptam az iskolában, de a Péter még rosszabb jegyet kapott, ő megbukott. De én legalább átmentem!”) nyeri vissza önértékelését (Heatherton, Vohs, 2000).

Önmagunk elfogadásához és önbecsüléséhez mindennapi önértékeléseinken keresztül vezet az út. Az ehhez szükséges énkép már életünk egészen korai szakaszában megjelenik, amikor először fedezzük fel önmagunkat a tükörben. Idővel ráeszmélünk, hogy vannak nagyobbak és alacsonyabbak nálunk, idősebbek és fiatalabbak, eltérő nemhez és néphez tartozók és olyanok is, akik ugyanabban a helyzetben egészen másképpen reagálnak, mint mi.

Allport (1937) szerint az énkép 4-6 éves kor között jelenik meg, amikor már képesek vagyunk a jó és rossz megkülönböztetésére, illetve megjelenik a lelkiismeret és a jövőkép. Fizikai és szellemi fejlődésünk során önbecsülésünk azon múlik, hogyan éljük meg saját kompetenciánkat, amely lehet testi adottság (pl. tehetségesek vagyunk egy sportágban) vagy kognitív készség (pl. kimagasló tanulmányi eredmények), illetve szociálisan elfogadottak vagyunk-e (Harter, 1993). Amerikai gyermekeken végzett kutatások alapján Harter azt figyelte meg, hogy a serdülőkor előtti életszakaszban leginkább az emeli a fiatalok önértékelését, ha ügyesek a sportban vagy a tanulmányaikban, mivel ezáltal a közösségükben is elfogadottabbak, népszerűbbekké válnak.

A külső testi adottságok (testalkat, magasság, szépség) csak serdülőkorban válnak fontossá. Ami tehát korábban fontos volt, az serdülőkorban szinte értéktelen, ami arra utal, hogy az élet csak azon területein elért siker növeli az önértékelésünket, amit akkor, abban az életszakaszban fontosnak ítélünk meg (Harter, 1993). Az, hogy ténylegesen mi erősíti vagy gyengíti önbecsülésünket, nagymértékben függ attól, hogy milyen körülmények között nőttünk fel. Az önértékelés fejlődéséhez hozzájárul maga a kultúra, amiben élünk, szüleinkhez fűződő viszonyunk, tanult értékrendszerünk, illetve hajlamaink és veleszületett természetünk (Johnson, 2008).

Önbecsülésünk azon részét, amely külső tényezők hatására fejlődik, Mead (1934) passzív önbecsülésnek nevezi, mivel véleménye szerint az egyén mások róla alkotott véleménye alapján fogadja el magát és ezt a „tükörképet” építi be saját magáról alkotott képébe. Ezzel szemben James (1981) az aktív önbecsülés híve volt, mivel véleménye szerint az önbecsüléshez az egyén aktív erőfeszítései, a már említett kompetenciák és azok pozitív megélése vezet.

Az újabb elméletek már megkülönböztetnek globális önbecsülést, amely az önmagunkra vonatkozó általános értékesség érzete (Rosenberg, 1965), valamint területspecifikus önértékelést, amely az énkompetenciával kapcsolatos értékelésünket tükrözi (Harter, 1985). Továbbá Crocker és Wolfe (2001) is megkülönböztet egy fajta önértékelést, amely a sikerek és kudarcok függvényében napról napra változhat. Ezt állapot-önértékelésnek nevezték el (Crocker, Wolfe, 2001). Ez a három tényező egyaránt fontos egészséges személyiségfejlődésünk és önbecsülésünk biztosításához, hiszen hiába érnek minket apró sikerek minden nap, ha környezetünk nem fogad el, vagy éppen egyéni kompetenciánkban vagyunk sikertelenek. De szilárdnak hitt önbecsülésünkre is hatással lehet az ismétlődő kudarcok és kritikák sorozata. Tehát az értékesség megélése elengedhetetlen az egészséges én-élmény kialakulásához, amely egyrészt a szociális környezetünk elismeréséből és saját erőfeszítéseink sikerességéből tevődik össze (Reis, et al., 2000).

 

Pakai-Szűcs Réka

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.